2071, az embersiég elhagyta a katasztrófa súlytotta Földet, és benépesítette a naprendszert. A bolygóközi társadalomban elharapódzó bűnözéssel szemben az Intergalaktikus Rendőrség már kevésnek bizonyul, ezért, a régi vadnyugathoz hasonlóan, vérdíjért dolgozó fejvadászok erednek a gonosztevők nyomába. Hőseink is ilyen fejvadászok: Spike Spiegel, a végtelenül laza pisztolyhős, Jet a keményfejű, kiberkezű, kiugrott rendőr, Faye Valentine, a csinos, szeszélyes, szerencsejátékfüggő szélhámoslány, Ed, a 13 éves, üdítően kaotikus hackergéniusz (aki a neve ellenére szintén lány), valamint a szuperintelligens kutya: Ein (a fajtáját tekintve génmanipulált welsh corgi). Ők öten bolygóról-bolygóra repülnek a „nagy fogás” reményében, miközben a galaxis legfurább figuráival akadnak össze, és lassacskán fény derül a múltjuk sötétebb titkaira is… Most bizonyára sokan felvonják a szemöldöküket, mondván „háát, ez a történet bajosan nevezhető eredetinek”, de a bebop legnagyobb húzása pont az, hogy egy csupa ismerős (és népszerű) elemből felépített, kommersz történetet öltöztet fel úgy, hogy az egészen egyedi hangulatú, lebilincselő sorozattá áll össze. A Cowboy Bebop 1998-ban debütált a TV Tokyo csatornán, némileg rövidített formában, majd rövid időn belül a teljes sorozat bemutatásra került Japánban. Már a kezdetektől hatalmas siker kísérte. Számtalan anime vonatkozású díjat nyert, többek között 2000-ben az Uchusen SF Awards (kb. a Nebula Japán megfelelője) első díját, média kategóriában. A 26 részes szériát követte egy egész estés mozifilm is, 2001-ben. Megjelenései azóta is rendre rangos helyezéseket érnek el az eladási listákon a világ anime szempontjából felvilágosultabb részein. A rendező Watanabe Shinichiro (akinek a neve mostanság leginkább a Mátrixhoz készült animációs rövidfilmek, az Animátrix kapcsán csenghet ismerősen) korábban már dolgozott scifi jellegű rajzfilmeken (Gundam, Macross Plus) ám ez volt első tvsorozat rendezése. „Felkértek, hogy csináljak valami űrhajósat, és találjak hozzá koncepciót. Azt mondták, amíg szerepelnek benne űrhajók, szabad kezet kapok, így hát elfogadtam.” Az animátori, dizájneri posztokra is tapasztalt művészek kerültek, a szinkronhangokat olyan népszerű színészek adták, mint Yamadera Kouichi, vagy a seiyuuk koronázatlan királynője, Hayashibara Megumi, de a legjobb választásnak mégis Kanno Yoko zeneszerző bizonyult, aki számtalan stíluson átívelő, változatos és hangulatos zenéjével végképp egybeforrasztotta a cowboy bebop történetét. A bebop futurisztikus anime, ám a hangsúly mégsem a technikai fejlettségen van. Olyan világ tárul a szemünk elé, amiben akár mi is élhetnénk, amiben hétköznapi emberek mindennapi élete zajlik, nyüzsgő nagyvárosokban, lepusztult ipartelepeken vagy éppen csillogó kaszinókban. Ilyen hús-vér emberek a szereplők is, teli hibákkal, erényekkel. Erős figurák, akiket az köt össze, hogy mindannyian gyökértelenek, mégis ott kísért a múltjuk, esendőek, mégis szeretnivalók. A történetben egymást követik a gyorsabb, akciódúsabb, és az árnyaltabb, melankólikus részek, ám ez sosem fullad öncélú szenvelgésbe, vagy unalomig ismételt effektorgiába. Mindezt átszövi egy egészen finom, öniróniától sem visszariadó humor. Nincsenek végletekig fokozott gegek, nem hahotázunk teli szájjal az egymást püfölő SD figurákon, inkább azon vesszük észre magunkat, hogy befelé mosolygunk, és ez a talányos mosoly még sokáig ott bújkál a szánk sarkában a filmek után is. Watanabe nem hagyja ki, hogy oda ne szurkáljon a műfaj „öregjeinek”. Számtalan sci-fi, anime és liveaction filmes idézetet, fricskát, tisztelgést fedezhet fel a szemfüles néző, Asimovtól Bruce Lee-ig. (az egyik részben még egy pompás Alien paródiát is láthatunk) A film képi világa lenyűgöző, tiszta és részletes. A sodró tempójú akciójelenetek között időről-időre megtorpan a lendület, hogy rácsodálkozzon egy-egy olyan látványra, mint a napfényben csillogó tengerpart az űrkikötő mellett, vagy éppen egy szivárvány, vagy naplemente fényei, hogy aztán újult erővel pörögjön tovább. A karakterdesign stílusos, Spike hosszú, hanyagul elegáns, borzas hajú figurája igazi egyéniség, a kötelező fanservice-ről pedig Faye merész öltözködése gondoskodik. Az epizódok laza kötésben követik egymást, és ahogy a történet halad előre, úgy tudunk meg egyre többet a szereplők múltjáról, motivációiról. A visszaemlékezések, gyakori utalások és egyéb információmorzsák pedig gondoskodnak arról, hogy a köztes részek se legyenek üres fillerek. Gondolom nem árulok el azzal nagy titkot, hogy természetesen egy idő után megjelenik a negatív szereplő is, a velejéig gonosz alvilági vezér, Vicious, és hogy előbb-utóbb végső leszámolásra is sor kerül. Feltétlenül el kell időzzek egy kicsit a bebop zenéjénél. Már a kezdő képsorok alatt felcsendülő pörgős, bigbandes szving is jelzi, nem divatos jpopslágerekre és semmitmondó háttérmuzsikára számíthatunk. Kanno Yoko zenéje merítve a jazzből, bluesból, rockból, worldmusicból, egészen egyéni, keserédes, fülbemászó dallamvilágot alkot, és ez a zene sokszor legalább olyan fontos eszköze a filmnek mint a látványvilág, vagy a dialógusok. Nem véletlen, hogy a sorozat zenei anyagából több válogatásalbumot is kiadtak, és még élő koncertet is adtak belőle, fergeteges sikerrel.